Gomba a fiú körméin

Első rész Franciaország novemberében Budapesten nagyobb társaságba voltam hivatalos. A vendégek közt szerepelt egy angol képviselő is, egy kövér, konzervatív és melankolikus báró, valamint néhány sovány, radikális és vidám írókollégám, valamennyien a baloldali szépirodalmi folyóirat munkatársai, mely a fentemlített jobboldali báró anyagi támogatásával jelent meg.

Beszélgetésünk fő tárgya a Hitler és Chamberlain közötti müncheni megegyezés volt s annak következményei. Vitatkoztunk, kiabáltunk, gesztikuláltunk, és végre oda jutottunk, hogy elismertük: Hitler azt teheti Európában és Európával, amit akar. Ettől mindenki roppant felizgult és feldühödött, csak a brit képviselő arcvonásai őrizték meg a gomba a fiú körméin kissé viaszkos és szoborszerű jellegét.

Mikor itt tartottunk, háziasszonyunk, egy ünnepélyes, már nem fiatal gazdag hölgy, aki egyáltalán nem titkolta, hogy évente egy-két hónapot szokott egy előkelő ideggyógyintézetben tölteni, kijelentette, hogy beszélgetésünk tárgya és módja feltűnően hasonlít a társalgáshoz, amely a Háború és béke első lapjain olvasható.

Udvarias angol vendégünk erre sietve más tárgyat választott, és azt kérdezte tőlünk: miféle terveket táplálunk jövőnket illetően? Horváth Béla, a fiatal katolikus költő, aki az évszaktól és az alkalomtól függetlenül mindig világos, kockás kabátot, fekete nadrágot viselt, és bazsarózsát hordott gomblyukában, kijelentette, hogy folytatni kívánja a harcot — még élete árán is — Hitler ellen, a kereszténységért, a társadalmi igazságosságért és Magyarország függetlenségéért.

Jókedvűen beszélt, minden tragikus póz nélkül és halkan, mintha csak nem akarná megzavarni a selyemmel kárpitozott, páholyszerű kis szalon intimitását. Bőségesen idézett az lakkok a kezelés körömgomba, és még bőségesebben Chestertonból.

Beszéde végén mintegy imára kulcsolta kezét, nagy, kerek, fekete szemével a mennyezet felé fordult, és köszönetet mondott a Boldogságos Szűznek, valamint legkedvesebb szentjének, Sziénai Katalinnak, amiért ily férfiassággal áldatott meg, melynek oly pompás bizonyítékát adta, valahányszor népgyűlésen vagy a bíróság előtt beszélt, hová lázításért került, és amelyet hétszeresen bizonyított be, gomba a fiú körméin parasztlányhoz bújt az ágyba.

Az alsóházi tag e szavakra elszomorodott, és rövid előadást rögtönzött. Azzal kezdte: nem azért gomba a fiú körméin Budapestre, hogy ügyeinkbe beleszóljon; de engedjük meg, hogy szerény tanáccsal szolgáljon.

Fiatalok vagyunk. Ő ugyan nem osztja radikális nézeteinket, legalább itt a hely színén nem ami alatt feltehetően azt értette, hogy a szabadságra csak az angolok méltóak, nekünk magyaroknak Horthy patriarchális feudalizmusa is jó, sőt túl jóde attól tart: ha a németek egyszer bevonulnak Magyarországra, nem lesz többé módunk, hogy nézeteinkért helytálljunk. Folyóiratainkat betiltják, könyveinket elkobozzák, bennünket lecsuknak, és titkon akasztanak fel. Azt tanácsolja: hagyjuk el Magyarországot.

Lehet, hogy Chamberlain fáradozásai ellenére mégis kitör a háború; utána talán majd lesz alkalmunk, hogy visszatérjünk, és azokat az eszméket szolgáljuk, melyekért most hiába áldoznánk fel fiatal életünket. Szavait válasz nélkül hagytuk; valamennyien égtünk a vágytól, hogy Chamberlain iránti dühünket a jó emberen verjük el. Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem.

Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott — azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik.

Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Gomba a fiú körméin menjek.

A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor gomba a fiú körméin, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán.

Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem.

A háború tragikomikus főpróbáját egyébkent én is eljátszottam. Amikor a München előtti napokban mozgósították a magyar hadsereget, engem is behívtak. Zenekísérettel vonultunk végig Budapest főutcáin a pályaudvarhoz. A pályaudvar hátsó kijáratánál azután csukott teherautókba szálltunk, és visszahajtottunk a Mária Terézia laktanyába.

Délután megismételtük a délelőtti kivonulást, majd este harmadszor is végigmeneteltünk a Körúton. Amikor végül beülhettünk a vonatba, a közkatonáknak le kellett vetniök vadonatúj, kincstári egyenruháikat, és régi, szakadt uniformisokat kaptak, ismétlőpuskáikért pedig régimódi karabélyokat, melyekbe a töltényeket egyenként kellett belenyomni.

Néhány órával később, mint a Balfelől az ezred egyik zászlóaljának katonái bolyongtak sűrű csoportokban, rendezetlenül és összevissza, majd lefeküdtek a szántóföldek horpadásaiban, vagy eltűntek a kukoricásokban.

Ágyúink nem voltak, és tisztjeink nagyrésze, minthogy támadástól féltek, lemaradtak a faluban, Rétságon, néhány kilométerrel mögöttünk. Jobbszárnyunkon nem volt senki. A csehek betonállásokban ültek, túl a vízparti jegenyéken, melyek úgy álltak a holdfényben, mint hálókabátba csavart, vén színészek, ha mezítelen lábszárral megállnak az éléskamra ajtajában, és azt kémlelik: maradt-e még egy üveg bor, amit megihatnak. A szeptemberi bokrok, dús leveleikkel, mozdulatlanul álltak, akár a színházi díszlet, teljes pompában, és egy pillanattal a végpusztulás előtt.

Amikor másnap sem kaptunk se élelmet, se utánpótlást, se parancsot, rádiónkon érintkezésbe léptem a csehekkel. Pozsony vidéki, magyarul beszélő csapatok álltak velünk szemben. Este csónakba ültem, és vacsorázni mentem az ellenséghez. A törzsőrmester, amikor búcsúzóban a raktárhoz kísért, hogy egy hátizsáknyi konzervet adjon velem katonáim számára, megkérdezett: meddig várunk még a támadással? Ne ijedjünk meg a betonfedezékektől, sem kézigránátjaiktól: valamennyien már készenlétben tartják a fehér zsebkendőt vagy az gomba a fiú körméin csavart törülközőt.

Legfőbb ideje, hogy véget vessünk ennek a rothadt csehszlovák demokráciának. Másnap hátrahívtak a zászlóaljparancsnokságra, a faluba. Egy fiatal, magas és nagyon ideges őrnagy durván lehordott. Kijelentette, hogy hazaárulásért haditörvényszék elé állít.

Aztán kiküldte a szobából segédtisztjét és írnokát, elszavalta egyik németellenes költeményem néhány sorát, és szívből gratulált. Bocsánatot kért, azért is, hogy kénytelen letartóztatni, de mindenekelőtt azért, hogy nem gondoskodhatott rangomhoz illő fogdáról.

Lábgomba latinul

A falu minden szobáját lefoglalták a tisztek, nem is tudja, hogy a parasztok hol alszanak. Majd elkísért egy disznóólhoz, melybe borszínű plüsspamlagot és nagy, mérgeszöld, botos, bordűrös karosszéket állíttatott be. Fogságom kényelmetlenségeiért borral, cigarettával és olvasmánnyal kárpótolt. A München utáni zűrzavart arra használta fel, hogy szabadon engedjen, és visszaküldjön szakaszomhoz, mely időközben lelegelte a szomszédos gyümölcsösöket, és özvegy Svábné halastavából kézigránáttal szerezte be húskészletét.

Rövidesen bevonultunk Dél-Szlovákiába, melyet a bécsi gomba a fiú körméin visszacsatolt Magyarországhoz. A szlováklakta vidékeken néma elkeseredéssel, rémülten nézték bevonulásunkat, a magyar falvakban virágesővel fogadtak. Abban a magyar faluban, ahol megszálltunk, a második éjjel beverték szobám ablakait, és ugyanakkor megkéselték két katonámat a kocsmában.

Ez akkor történt, amikor a parasztok értesültek, hogy búzájukat ezentúl csak féláron értékesíthetik, viszont az iparcikkekért majdnem dupláját kell fizetniök, mint a Csehszlovák Köztársaságban. Másnap rongyosgárdisták érkeztek a közelbe. Ezek a partizánoktól csak annyiban különböztek, hogy nem az ellenség, hanem saját csapataik háta mögött folytatták tevékenységüket, mely kizárólag a civil lakosság ellen irányult.

Egy zsidó ékszerészt, felesége és gomba a fiú körméin szeme láttára heréltek ki, aranyóráit pedig — feltehetően hazafias célzattal — egy budapesti zálogházban gomba a fiú körméin el.

The Project Gutenberg eBook of Hazai rejtelmek (1. kötet) by Lajos Kuthy

Minthogy a honvédelmi minisztérium utasítására a szabadcsapatok dolgaiba nem avatkozhattunk, zászlóaljparancsnokom tehetetlen volt. Néhány nap múlva amúgy is visszarendeltek bennünket Budapestre, és csak a szabadcsapatok meg a rendőrök maradtak ott a kémelhárító osztály nyomozóival együtt, hogy a felszabadítás munkáját befejezzék.

Ekkor határoztam el, hogy a magyar hadsereg következő hadjárataiban lehetőleg nem veszek részt, bármilyen jó hazafinak is éreztem magamat. Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és gomba a fiú körméin székéről — amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem.

Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát.

Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet.

Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte. Emigrációm harmadik oka is menekülés volt, de nem a hadsereg, nem a börtön, hanem szép, fiatal feleségem elől, akivel már tíz hónapja éltem együtt. Három évvel azelőtt ismerkedtem meg vele a Magyar Hírlap szerkesztőségének kopott társalgójában, ahol éppen egyik versem kefelevonatát javítgattam.

Magas, nagyon szép lány kopogott be, de mozgásában volt valami kihívó, pimasz és oktalan önteltség, mint egy cirkuszi lovarnőben, amikor ugyanazzal a járással lép be egy szálloda halljába, mint a porondra. Kinn, a sárgásszürke égből nehéz hópelyhek hulltak, de nem ez volt az első hó abban az esztendőben. Nyilvánvalóan megszokta, hogy a férfiak lesegítik gomba a fiú körméin.

Leukonychia

Nincs mit kimásolnia. De én majd legépelem magának. Eleinte nem akarta elhinni, hogy én vagyok a keresett vers szerzője, sokkal idősebbnek és szakállasnak képzelt.

De aztán nagyon megörült, és áradozva kezdte dicsérni költeményeimet. Szavába vágtam, hogy amennyiben, hogy készítsen elemzést a köröm gomba a dolgom, de két hét múlva majd telefonálok neki: addig talán leírom a verset.

Elégedetten és mérgesen távozott. Egy hét múlva felhívtam telefonon, és a fedett uszodába adtam találkozót, hogy szándékaim felől semmiféle illúziókat ne táplálhasson. Pontosan érkeztem, ő már ott várt a medence előtt. Mozgása ismét csalódást keltett bennem: két részes, fehér fürdőruhájában úgy jött elém, mint egy kisvárosi primadonna, aki tudja magáról — sőt, egyebet se tud —, hogy ő a város szépe, és a polgármestertől a fűszeressegédekig mindenki megbolondul érte, akármit mondjanak is a fővárosi kritikusok és színigazgatók.

Ripacskodó gomba a fiú körméin és a festékért, melyet teljesen indokolatlanul kent fel az arcára, némi kárpótlást nyújtott szépsége: boltos és alacsony homloka, nagy barna szeme, rövid, egyenes orra és orrával ellentétes, hosszú, izgalmas szája, de mindenekelőtt gyönyörű alakja. Leültünk a kvarclámpák alá, és mindenfajta történetekkel szórakoztattam.

Kissé előrehajolt, úgyhogy akaratlanul megmutatta kis, fiús, rózsaszínhegyű mellét.

Ilyen szép mellet még nem láttam, sem az életben, sem a párizsi music-hallokban, sem a múzeumban: még Tizian Vénuszán és a kyrénei fejetlen Aphroditén sem.

Hangom modulációjából mindjárt észrevette, mi történt, és kiegyenesedett. Engedelmesen lehajtotta vállát és elsírta magát. Megsajnáltam és vigasztalására elmondtam: nem vagyok az a férfi, aki elcsábítja, és aztán kiteszi az utcára, mint ahogy a mamája szokta fenyegetni.

Elcsodálkozott, milyen pontosan tudom, mit mond az anyja, és kissé megnyugodott. Tíz nappal később cukrászdában ültünk: beszélgetés közben megjegyeztem, hogy szívesen elvenném feleségül. Örömében elpirult, de nem válaszolt. Később elsétáltunk Aquincumba, a római amfiteátrum romjaihoz, és leültünk a métermagas hóba.

HAZAI REJTELMEK

Addig csókolóztunk, amíg belesüppedtünk a hóba, és végül szivacsos márványpadon találtuk magunkat, kútszerű kürtő alján. Pontosan eddig tartott Valy iránti szerelmem, a fürdőtől az amfiteátrumig.

Amikor egyedül maradtam útban hazafelé az autóbuszon, és eszembe jutott, mit mondtam a cukrászdában, páni rémület fogott el. Otthonról telefonálni szerettem volna, hogy visszavonjam ígéretemet, és rimánkodni kezdjek: ne vegye komolyan, amit mondtam, az Istenért sem!

Boldogan elsétáltam volna mezítláb a csikorgó hóban tíz kilométerre házukig, és ott könyörögtem volna gomba a fiú körméin, bűnbocsánatért és feloldozásért, mint IV. Henrik Canossa falai alatt. De késő éjszaka volt, és tudtam: apja — egy derék, rokonszenves műasztalos — ilyenkor már alszik. Ugyanezzel a kétségbeeséssel henteregtem ágyamon egész éjszaka másfél esztendővel később, amikor a következő délelőttön találkozóm volt Valyval az anyakönyvvezető előtt.

Tisztában voltam, esztelenséget követek el, ha elmegyek, mert házasságunknak nincs semmi értelme: de tudtam, hogy el fogok menni, mert a cukrászdában megígértem, hogy elveszem, és ő kétszer vagy háromszor figyelmeztetett is ígéretemre. De ha nem figyelmeztet is, elveszem feleségül, hiszen megígértem. Hűséges, becsületes, szerető és önfeláldozó feleséget kaptam: kitűnően vezette háztartásomat, dolgaimat példás rendben tartotta, engem pedig imádott.

Illetve nem is engem, hanem gigantikus méretű szobromat, mely nem is annyira hozzám, mint a költő plátói ideájához hasonlított, már amilyennek egy kékharisnya elképzeli.

Ha verset írtam, kiment a konyhába, nehogy a szomszéd szobából zavarjon, és mozdulatlanul ült ott hajnalig. Ha társaságba mentünk, olyan hangosan és oly hosszan rajongott értem, hogy a gomba a fiú körméin alá szerettem volna bújni szégyenemben, és lassanként nem mentem sehová.

Múzsámnak tartotta magát, és azt képzelte: ha elhagy, ott pusztulnék az árokszélen; ezért tulajdon érdekemben féltett és őrzött. Barátaimat és ismerőseimet sorra marta el: amikor egyszer egy kis tulipános cserepet kaptam ajándékba, és észrevette, hogy harmadszor felejtem szememet a virágon, kihajította az ablakon. Féltékeny volt, hisztérikus, sértődős, és minthogy a költőket megfontoltaknak, udvariasaknak és nagyképűeknek hitte, ki akart gyógyítani jókedvemből és szemtelenségemből.

Szeretett veszekedni, minél kiadósabban: ilyenkor minden vele szemben elkövetett, régi és új bűnömet felsorolta, sírt gomba a fiú körméin oly hangosan ordítozott, hogy az alvó szomszédok felébredtek, és a kései járókelők megálltak ablakunk alatt. Ha veszekedés közben elaludtam, felrázott álmomból és másnap reggel újra kezdte.

Azon a délutánon, amikor az új lakásunkba költöztünk, kiálltam gomba a fiú körméin erkélyre és megfogadtam: nem hagyom magamat, és felhasználom az első alkalmat, hogy megszabaduljak tőle. Egy évig hiába vártam a kedvező pillanatot. Szüleim leginkább azt nehezményezték, hogy Valy aránylag jelentéktelen családból származott, és nem kapott hozományt — egyszóval olyasmit, ami nekem tökéletesen egyrement.

Új Nógrád, október (2. évfolyam, szám) | Library | Hungaricana

Így feleségem pártjára kényszerítettek; minél jobban hadakoztak ellene, annál inkább. Franciaországi utazásom kitűnő ürügyet szolgáltatott, hogy feleségemet Budapesten hagyjam: a devizakorlátozás miatt csak pár száz frankot vihettem magammal, és Párizsban a lehető legbizonytalanabb jövő várt.

Azt reméltem, hogy a határokat hamarosan lezárják, és ezzel problémám legalábbis néhány évre megoldódik. Emigrációm negyedik indoka nem volt negatív.