Aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában
Mert túl gyakran tapasztaltam, hogy helytelen útra téved a szánalom. Mi azonban, akik az embereket kormányozzuk, megtanultuk, hogy belenézzünk a szívükbe, és csak az érdemesnek juttassunk gondolkodásunkból. De minden szánalmat megtagadok a nők szívét gyötrő, tüntetően mutogatott sebektől, meg a haldoklótól és a halottaktól is. Okom van rá. Valamikor, amikor még fiatal voltam, szánakoztam a koldusokon és fekhelyeiken.
Orvosláshoz értő embereket fogadtam fel melléjük, mindenféle gyógyírt vásároltam részükre. Karavánjaim távoli szigetekről arannyal készült kenőcsöket hoztak, amelyektől új bőr sarjadt a tátongó sebeken. És így cselekedtem egészen addig a napig, amíg megértettem, hogy ezek az emberek ritka fényűzésként ragaszkodnak bűzükhöz; rajtakaptam őket, amint vakaróztak és ürülékükkel mázolták be magukat, akárcsak az, aki trágyát terít a földre, hogy piros virágot fakasszon belőle.
Gőgösen mutogatták egymásnak üszkös tagjaikat, hivalkodtak a kapott alamizsnával, mert aki közülük a legtöbbet szedte össze, lelkében egyenlőnek érezte magát a nagyon erős gyógymód körömgomba ellen, aki a népnek Isten legszebb képmását mutatja fel.
S ha mégis hajlandók voltak elmenni orvosomhoz, csak azért tették, mert azt remélték, hogy elborzad fekélyük dögletes bűzétől, elképesztő burjánzásától. Csonkjaikkal hadakozva igyekeztek helyet biztosítani maguknak a világban. Úgy fogadták az ápolást, mint valami hódolatot, tagjaikat átengedték ugyan a gyógyító öblítésnek, ám mihelyt meggyógyult a sebük, ráeszméltek, milyen jelentéktelenek, hogy haszontalanná váltak, s immár semmit sem táplálnak magukból, és legfőbb gondjukká lett újra felvakarni a belőlük élő fekélyt.
Aztán nyavalyájukba burkolózva, kezükben koldustálkájukkal, kevélyen, hivalkodva ismét a karavánok nyomába szegődtek, mocskos istenük nevében sarcolva az utasokat.
Volt aztán egy olyan korszakom is, amikor a halottak felett szánakoztam.
Azt hiszem, hogy akit feláldozok, elhagyatottságában kétségbeesett magányába süllyed, mert még nem sejtettem, hogy soha sincsen magány azok számára, akik meghalnak.
Mert még nem ütött mellbe leereszkedő jóindulatuk. De aztán láttam, hogy az önös vagy a zsugori, ugyanaz, aki eddig oly hangosan tiltakozott minden jogtalan eltulajdonítás ellen, utolsó órája közeledvén, hogyan könyörög, hogy csődítsék köré egész házanépét, hogyan osztja javát oly leereszkedő méltányossággal, mintha csak gyerekeknek osztogatna haszontalan játékszereket.
Az emberi testben gomba és penészgombával küzdünk A gombák egy másik civilizáció, a legősibb, szinte örökkévaló anyaggal.
Én láttam a gyáva sebesültet, aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában nagyság nélkül veszedelembe jutva segítségért üvöltött volna, de amikor valóban a halál szélén állott, elutasított magától minden segítségét, ha úgy adódott, hogy a segítség akár csak a legcsekélyebb bajba is sodorhatta volna bajtársait.
Mi magasztaljuk az ilyen önmegtagadást. Én azonban még ebben is csak a megvetés tapintatos megnyilatkozását fedeztem fel. Ismerek olyat, aki utolsó cseppjéig szétosztja kulacsa tartalmát, amikor már csontig aszott a napon, vagy a kiszáradt kenyérhajat is, a reménytelen éhezés tetőfokán. De mert úgy érzi, nincs többé szüksége rájuk, királyi közönnyel másnak veti a csontot, hadd rágódjék rajta. Láttam asszonyokat, akik az elesett harcosokat siratták.
De mi magunk csaptuk be őket! Hiszen tanúja voltál, hogyan tértek haza az életben maradottak, gőgösen és tolakodón, fennen hirdetve hőstetteiket, a vállalt kockázat bizonyítékaként mások halálát mutatva fel, amelynek szörnyűséges voltát azonban csak azért emlegették, mivel őket is sújthatta volna.
Ifjúságom idején magam is így hivalkodtam, homlokom körül a mások elszenvedte kardcsapások dicsfényével. Halott bajtársaimra hivatkozva, iszonyú fájdalmukat emlegetve tértem meg a harcokból. De csak akit a halál kiszemelt magának, aki a vérét hányja, és kidőlt beleit igyekszik visszatartani, egyedül csak az fedezi fel az igazságot - azt, hogy nincs haláliszony.
Saját testét immár haszontalan eszköznek tekinti, amelyet mint feleslegest eldob magától. Pusztulásában elébe táruló, széthulló testnek. S ha szomjúhozik ez a test, a haldokló csupán a szomjúsága okát látja benne, amelytől jó lenne már megszabadulnia. És haszontalanná válnak mindazok a javak, amelyek arra szolgáltak, hogy ékesítsék, táplálják, ünnepeljék ezt a félig idegenné vált testet, amelyik immár ugyanúgy egyszerű vagyontárgy, mint a karóhoz kötött szamár. Ekkor kezdődik a haldoklás, amely nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka.
Clean skin under nail
Az emlékek árja feltorlódik, majd aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem.
Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! Jer 1, Meddig szenvedlek még titeket?
Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez. Igaz, láttam olyan embereket is, akik menekültek a halál elől, eleve iszonyodván a vele való találkozástól. De ne ámítsátok magatokat! Haldoklót még sohase láttam iszonyodni. Hát akkor miért sajnálnám őket? Miért vesztegetném időmet arra, hogy könnyezzek elmúlásukon? Nagyon is megismertem a halottak tökéletességét. Láttam-e könnyebbet életemben, mint annak a fogoly leánynak a halálát, akivel tizenhat esztendőmet örvendeztették meg, s aki amikor hozzám került, már javában készült a halálra, oly kapkodón lélegezve, köhécselését ágyneműjébe rejtve, úgy zihálva, mint a meghajszolt s már bekerített gazella, mit sem sejtve, mert szeretett mosolyogni.
Csakhogy ez a mosoly - folyót felborzoló szellő, álomnyom, hattyúvonta barázda - napról napra tisztult, egyre finomodott, egyre nehezebben felfedezhetővé vált, míg végül tökéletesen tiszta, egyszerű vonal nem lett belőle, mikor a hattyú tovaszállt. És apám halálát is láttam.
Körömgombáról
Amikor eljutott a tökéletességig, és kővé dermedt. Az mesélik, a merénylő haja megőszült, amikor ahelyett, hogy kiürítette volna, tőre ekkora fenséggel töltötte meg ezt a mulandó testet. Hajnalban leltek rá a gyilkosra: a királyi szobában rejtőzött el, szemben, ó, nem az áldozatával, hanem egy szarkofág óriás gránitszobrával, a maga okozta hallgatás csapdájába szorulva: a halott mozdulatlansága elég volt hozzá, hogy porig alázza. És alig szűnt meg utolsót lélegezni, atyám, akit a királygyilkos egy csapásra az örökkévalóságba emelt, mindenki lélegzetét megszakasztotta három napra.
Annyira, hogy a nyelvek csak akkor oldódtak meg, a vállak csak akkor egyenesedtek ki, amikor már eltemettük. De oly nagynak láttuk őt, aki pedig nem is kormányzott, csak súlya volt, és bepecsételte magát életünkbe, hogy amikor a pattanásig feszülő köteleken leeresztettük a sírba, azt hittük, nem is holttestet bocsátunk le, hanem élelmet vermelünk el.
Harminc ágyúlövést cselekedtek! A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg, senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás.
Olyan súllyal nehezedett a kötélre, mint egy templomi padlókőlap. Nem is eltemettük, hanem bepecsételtük a földbe, ahol végre azzá lett, ami, egy réteg kő a többi között. Ő tanított aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában a halálra, ő kényszerített rá, amikor még fiatal voltam, hogy szembe merjek vele nézni, mert ő maga soha sem sütötte le a szemét. Apám a sasok véréből származott. Az elátkozott esztendőben történt, abban, amelyet a "Nap Lakomájának" neveztünk el, mert ebben az évben a nap kitolta a sivatag határait, sugarait ontva-zúdítva a homokra a csontok, a száraz cserjék, a döglött gyíkok áttetsző bőre és a tevék levásta, szőrré silányult füvek között.
Ő, aki által a virágok szára épül, felfalta saját teremtményeit, és úgy trónolt elszórt tetemük felett, mint összetört játékai között a gyermek. Kiszikkasztotta még a föld alatti tartalékokat is, kiitta a ritka kutak vizét. Kiszítta még a homok aranyszínét is, amitől a homok üres, olyan fehér lett, hogy ezt a vidéket Tükörnek neveztük el.
Mert a tükörben sincs semmi, aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk, se tartamuk. Mert, akárcsak a sóstó, néha a tükör is gyulladásba hozza a szemet. Ha eltévednek, ha belesnek ebbe a csapdába, amely még sohasem adta vissza zsákmányát, a tevehajcsárok eleinte nem ismerik fel, mert nincsen semmi ismertetőjele, és úgy vonszolják benne magukat, mint napon az árnyékukat, jelenlétük kísértetét.
Lépre csalta őket a fény, ők azonban azt hiszik, hogy még mennek, s még az örökkévalóság torkában is azt hiszik, hogy élnek. Nem létező kutat keresve örülnek az üdítő alkonyatnak, holott ez az üdeség már csak hasztalan haladék. Talán még panaszkodnak is, ó, együgyű teremtések, hogy az éjszakák lassan érkeznek, holott nemsokára oly sűrűn suhannak majd el felettük, mint pillák verdesése.
És miközben rekedt torokhangon szidalmazzák egymást jelentéktelen sérelmek, igazságtalanságok miatt, nem sejtik, hogy számukra már igazság tétetett. Azt hiszed, hogy errefelé sietnek a karavánok? Hagyj elmúlni húsz századot, aztán jöjj vissza, és nézd meg!
Antoine de Saint-Exupéry: Citadella
Időbe süllyedve, homokká változva, tükör felitta kísértetalakokként így fedetem fel őket én is, amikor meg akarván tanítani a halálra, atyám maga mögé ültetett, és kilovagolt velem.
Már pedig elég, ha egyetlenegy csillag hiányzik, hogy aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában biztosan elpusztuljon útján a karaván, mintha tőrbe csalták volna. A kút keskeny szája körül, mint valami elvágott köldökzsinór körül, valamikor hiába tolongtak emberek és állatok, hogy vérüket éltető vizet kapjanak a föld gyomrából.
- Milyen gyógynövény elpusztítja a gombákat a szervezetben? - Édesség
- Gomba a körmöknél, mint a körmök kezelése
- Gomba köröm láb magas láb
- Megindult a feldühödött, felháborodott, kegyelmet nem adó Oroszország.
- Szász Tamás, a pogány Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva.
- Да, - Николь кивнула.
De a legserényebbek és leghozzáértőbbek is, akiket kötélen eresztettek le a kút fenekére, hiába kaparták-túrták a megkérgesedett földet. Elevenen tűre szúrt rovarként, amelyik a halál rángásai között szétszórta maga körül szárnyai selymét, hímporát és aranyát, egyetlen kiszáradt kúttól földhöz szegezve lassan már fehéredett a karaván a kifogott állatok, a kifosztott málhák, a kavicsként kiszórt gyémántok és a homokba süllyedő nehéz aranyrudak mozdulatlanságában.
Ahogy én elgondolkoztam rajtuk, atyám így beszélt hozzám: "Tudod, milyen a nászlakoma a vendégek és a szerelmespár távozása után.
MÁSODIK KÖNYV.
A hajnali szürkület pellengérre állítja az otthagyott rendetlenséget. Az összetört kőedények, az összevissza dobált asztalok, a kihunyt parázs, mind egy mozdulatlanságba merevedett kavargó forgatag nyomait őrzi. De hiába próbálsz olvasni e nyomokban - mondotta atyám - a szerelemről semmit sem fogsz megtudni belőlük. Majd így folytatta: "Miközben emelgeti, forgatja a Próféták könyvét, és elidőz a betűk rajzán vagy a miniatúrák aranyozásán, az írni-olvasni nem tudó kezéből kisiklik a lényeges, ami nem a hívságos tárgy, hanem az isteni bölcsesség.
- Kezelés A lézertechnika előtt a körömgomba egyetlen kezelési módja a különféle gyógyszerek szedése volt.
- Segít a körömgomba eltávolítása?
- Mikospórák a körömgomba kezelésében
- Bйke, Termйszet, Szeretet
Amint a gyertya lényege sem a viasz, amely elcsepeg és nyomot hagy, hanem a világa. Ne időzz hát el tovább e tetemeknél.
Nincs itt egyéb, mint kocsisok híján örökre sárba ragadt kocsik. Atyám pedig így felelt: "A karaván lényegét akkor fedezed fel, amikor a karaván elenyészik. Feledd a szavak hiú cserfelését, és lásd: ha szakadék áll útjába, megkerüli a szakadékot, ha szikla meredezik előtte, kikerüli, ha túlságosan finom, omladékony a homok, keres másutt szilárdabbat, hogy aztán mindig ugyanabba az irányba térjen vissza.
Ha a sós mocsár kemény hártyája beszakad málhás szekerei alatt, láthatod, mint sürög-forog, szabadítja ki állatait a kátyúból, tapogatja ki a szilárd talajt, de aztán hamarosan ismét visszatér rendben az eredeti irányba. Ha valamelyik teherhordó állat összerogy, megállnak, felszedik az összetört ládákat, átrakják egy másik állatra, a csikorgó kötélen jól meghúzzák a csomót, hogy le ne csússzanak, aztán indulnak tovább, ugyanazon az úton.
Előfordul, hogy aki kalauzolta őket, meghal. Köréje sereglenek. Eltemetik a homokba. Aztán egy másikat kerítenek elő, megteszik vezetőnek, és újra elindulnak, ugyanazon csillag után. Így a karaván, mint súlyos kő a láthatatlan lejtőn, szükségszerűen olyan irányba halad, amely ura az akaratának. Miközben mi haladtunk, az egész nap elmúlt a bűnös asszony felett, a nap felitta langyos vérét, nyálát, meg a hónaljáról lecsorgó verítékét.
Kiitta szeméből a fény vizét. A sötétség lassan ránk borult, magával hozva röpke könyörületét, amikor atyámmal felértünk a tiltott magaslatra, ahol a szikla felett, fehéren aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában mezítelenül, veszendőbben, mint a nedvességtől még táplált virágszál, amely azonban már végképp el van vágva a föld mélyén sűrű csendben gyülekező nehéz vizektől, karjait tördelve, mint a lángokban ropogva égő szőlővessző, jajgatva Isten irgalmáért esedezett az asszony.
Most fedezi fel az igazságot. Az arcát elrejtő világmindenségnek áldozatául odadobva szólongatta a gyermeket, akit elalvás előtt megcsókolunk, s aki a világot jelenti számunkra.
Ő, aki e sivár hegytetőn az ismeretlenre várt, a hitvesnek a küszöbön este megkoppanó, ismerős és megnyugtató léptét dalolta. A végtelen térbe kiállítva, ahol nem volt mibe kapaszkodnia, azért könyörgött, hogy adják vissza neki azokat a gátakat, amelyek egyedül teszik lehetővé a létezést: a kártolásra váró lencsomót, azt a bizonyos elmosogatni való tálkát, azt a gyermeket, akit el kell ringatnia, őt és nem másikat.
Kiáltása a ház örökkévalósága felé szállt, amelyre a falu többi házával együtt ugyanaz aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában esti ima borult.
Amikor az elítélt asszony feje a vállára hanyatlott, atyám ismét maga mögé ültetett. És már repültünk is. Aztán így szólt hozzám: "Este majd hallani fogod, hogyan vitatkoznak a sátrak alatt, hogyan zúgolódnak a kegyetlen ítélet ellen. De zendülés legcsekélyebb kísérletét is a torkukra fogom forrasztani: én embert kovácsolok. Meg a nyár okozta repedéseket újra befedő árpavetések sima takaróját.
Azt akarom, hogy magasztalják az évszázadok forgását. Azt akarom, hogy hallgatással és lassúsággal töltekezzenek, mint az érő gyümölcs. Azt akarom, hogy sokáig sírjanak gyászukban, és sokáig tiszteljék aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában, mert az örökség lassan száll nemzedékről nemzedékre, és én nem akarom, hogy édessége elvesszen útközben.
Azt akarom, hogy hasonlatosak legyenek az olajfa ágához. Amelyik tud várni.
És akkor majd érezni kezdik, hogy Isten hatalmas erővel megmozdul bennük, oly hirtelen, mint a széllökés, amely próbára teszi a fát. Ő vezeti el, és hozza vissza őket a hajnalból az éjszakába, a nyárból a télbe, az ígérkező aratásból a csűrbe rakott terméshez, az ifjúságból az öregségbe, s aztán az öregségből az új gyermekekhez. Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk.
Nem kell részekre aki meggyógyította a köröm gomba árnyékában ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám.
Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán.
Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz.
